Helló-belló! ;)

Újra itt! náthásan, rosszkedvűen, fáradtan Energiától kicsattanva! Meg a fenéket! Rám ez a lélekfacsaró időjárás szörnyen hat. Remélem Ti nem szenvedtek tőle annyira, mint én.Több mint egy hónap telt el mióta felraktam az első fejezetet... Tudom-tudom jelentkezhettem volna hamarabb, de mint minden diáknak nekem is elkzedődött az iskola. Hurrá!:(

Sajnos nem kaptam egy hozzászólást sem, de egy rendszeres olvasót igen, aminek nagyon örülök. Ezútn is szeretném megköszönni Mukkának.
Én nem fogok kommenthatárokat - több helyen is találkoztam vele - szabni azoknak, akik olvassák egyáltalán az irományomat. Persze mindenkinek szíve joga, de garantálom nektek, hogy soha senkit nem fogok kényszeríteni rá, hogy írjon nekem. Mindezek mellett jó lesik, ha írtok egy-két szót, hogy mi teszett vagy éppenséggel mi nem az adott fejezetben. Szóval, ha van kedvetek akkor nyugodtan írjatok. Nem harapok!
De nem is húzom tovább az időt!

Cupp-cupp,
Estilla


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

2. Fejezet

Elvesztettem az időérzékemet.

Egy kis rés árulja el nekem, hogy éjszaka vagy nappal van-e. Most teljes sötétség van, de fogalmam sincs, hogy mióta lehetek itt. Feleslegesen figyelek, nem jövök rá. Néha hallok kintről valamicske beszédet, csak annyit tudok kivenni belőle, hogy orosz.

Timur azóta nem jött, sőt senki sem. Nem mintha várnám, vagy esetleg hiányolnám.

Egy ideje feltámadt a szél. Végig süvít a kis helyiségen, be a ruhám alá, amelyet nem az effajta télre terveztek. Remegek a hidegtől. Biztos vagyok benne, hogy a szám is ellilult már. A leheletem látszik a levegőben. Régen volt részem ilyen fagyos időjárásban. Összehúzom magamat amennyire csak lehet, még mindig vacogok, de jobb. A fagy mellett éhezem, s szomjas is vagyok. Nem tudom, hogy még meddig bírom így.

- A mi kis vendégünk! – kicsapódik az ajtó és bejön Timur. – Hogy érzed magad? – dölyfösen neki támaszkodik az ajtófélfának. – De ne is válaszolj. Láthatóan jó kedvedben vagy. – megkerül néhányszor, majd előttem tétovázik. – Nadia, ideje lenne, hogy mondj valamit is. Mit szólsz hozzá? Én kérdezek, te válaszolsz. – felvonja szemöldökét.

- Nem.

- Mit mondtál? Nem hallottam. – biztos vagyok benne, hogy jól hallotta. Tudom, csak azért ismételi meg kérdését, hogy megváltoztatassam a véleményemet.

- Nem. – válaszolom.

- Na, ide figyelj! – erőteljes baritonja zeng a kis helyiségben. – Felébresztelek a rózsaszín kis álomkastélyodból. Ez itt a valóvilág. Vagy elmondod, amit tudni akarok vagy pedig te is az apád sorára jutsz. Eddig türelmes voltam. – a hangja nem haragos, hanem kimért. Ez jobban megrémiszt. – Szóval... – kezével int a háta mögé. Szergej behoz egy vödröt és egy rongyot. – Akkor kezdjük. – miután a nagydarab férfi kimegy, Timur bevágja az ajtót. – Nekem szükségem van egy aktára, amit az apád még régebben ellopott tőlem. Te talán tudsz valamit erről? – a rongyot belemártja a vízbe, míg felteszi a kérdést, közben végig engem néz.

- Fogalmam sincs, miről beszél. – a koszos padlót bámulom. Nem akarok ránézni, a rettegés kezd eluralkodni rajtam. Hiába voltam eddig közönyös vagy akár nagyszájú, most minden megváltozott. Félek. De nem akarom, hogy lássa rajtam.

- Egy jó vastag fekete dosszié. Biztos nem rémlik? – pár lépést megtesz felém, kezében a ronggyal.

- Nem. – a gondolataimat csak úgy pörögnek. Próbálok összefüggéseket keresni, de ez nem megy. Soha sem kutattam Apám holmija között, nem volt rá szükségem. Ha valamit tudni akartam megkérdeztem. Mindig őszintén válaszolt, de nem mondott többet. Most már sejtem miért.

- Akkor talán ettől eszedbe jut. – oly sebességgel teszi a szám elé a vizes kendőt, hogy reagálni sincs időm. Levegőhöz jutni esélyem sincs. A jéghideg víz belekerül a tüdőmbe. Köhögni kezdek, amitől csak egyre több jut. Még jobban küzdök ellene. Elkap a szédülés, erősen behunyom szemem és imádkozom, hogy hagyja abba. Már azt hiszem itt a vég, amikor elveszi onnan a rongyot. Élesen szívom be a levegőt. Zihálok. A pulzusom az egekben. Ernyedten dőlök előre a széken. Érzések sokasága kavarog bennem. Képtelen vagyok feldolgozni. Remegek, mint a nyárfalevél. Újra könnyek csordulnak ki a szememből. – Beugrott valami? – hallom, ahogyan belemeríti a rongyot a vödörbe. Nem válaszolok. Megint odajön hozzám. – Akkor tegyünk még egy kísérletet. – sikolyomat elnyomja a textildarab. Újfent halálfélelem fog el. Sem a kábultságtól, sem a könnyektől nem látok. Összecsukom a szemem és próbálok kizárni mindent. Csak a túlélésre tudok gondolni. Át kell ezt vészelnem. Maradj erős és készülj a bosszúra… Apám mindig ezt hajtogatta. Akkor még nem sejtettem, hogy szükségem lesz erre a tanácsra, de most értettem meg. Tudat alatt próbált engem felkészíteni erre, bármi legyen is az. Abban biztos vagyok, hogy sötét dolgok, amikre épelméjű ember nem lenne kíváncsi. Abból kiindulva, hogy elraboltak.

Félelmemet és kétségbeesésemet elnyelem magamban és újra a düh dominál bennem. Meg kell tudom, hogy mi folyik itt. És ebben csak egy ember segíthet. Igor, az Apám jobb keze. Mindig ott volt Apám mellett és megkérdőjelezhetetlenül tudom, hogy tisztában van ezekkel a dolgokkal.

- Uram, keresik Önt! – egy férfihang szakítja félbe Timurt. Ismerős, talán Szergejé.

- Azonnal megyek! – bosszúsan eldobja a rongyot, így hagyja friss oxigénhez való jutásomat. – Még visszajövök! – rám se néz, rögtön kisiet a szobából. Nem csukja be maga mögött az ajtót. Látok mindent és mindenkit a csarnokban. Az emberek jönnek-mennek, de senki nem figyel ide. Mintha természetes lenne, hogy mit csinálnak itt velem. Vagy csak nem tőrödnek vele, esetleg nem is tudnak róla. Az egész hátborzongató.

Egy ideje csak kifelé bámulok. Terveket szövögetek, hogyan juthatnék ki innen, mert muszáj kiszabadulnom és rájönnöm mit csinált az Apám, amiről nem tudtam. Nem vagyok benne biztos, hogy be tudja majd fogadni a gyomrom, de mégis a családomról van szó. Ez táplálja a tudás iránti vágyamat.

Arra leszek figyelmes, hogy valaki közeledik felém. Nem Timur és nem is Szergej. Ezt a sziluettjéből tudom. Kisebb és vékonyabb a termete, mint a másik kettőnek. Ahogy odaér hozzám, végigmérem. Tejföl szőke haja belelóg kék szemébe. Arca sokkal kedvesebb és barátságosabb, de szemében gondok hada tükröződik. Meg nem magyarázható módon rokonszenves nekem a fiatal fiú.

- Szia! – oroszul köszön. Hangja jámbor és ártatlan. – Kérsz enni? – nem válaszolok, csak bólintok. Zsebéből elővesz egy szalvétába becsomagolt szendvicset. Felém nyújtja, amint észreveszi, hogy nem tudom elvenni, a számhoz tartja. Bátortalanul, ám harapok egyet a két száraz kenyérszelet közé rakott szalámis szendvicsből. Igaz ettem már jobbat életemben, ennek ellenére nem panaszkodom. Örülök, hogy megosztja velem az ennivalóját. – Borisznak hívnak. Téged hogy hívnak? – kedvesen rám mosolyog.

- Nadia vagyok. – válaszolom, miután lenyelem a falatot.

- Kérsz még? – újból kínálja, de most megrázom a fejem. Hiába ennék még, az életkörülményét tükrözi az öltözködése és az étke is. Nem mintha bajom lenne ezzel, azonban engem mindig is úgy neveltek, hogy a szegényektől nem szabad elvenni azt a kevéske dolgot is, ami megadatott nekik. És Borisz is közéjük tartozhat, vagyis én erre következtetek a jelekből. A ruhája nagy rá és nem éppen a legjobb állapotú.

- Itt dolgozol? – kérdezem, miközben jóízűen majszolja a betevőjét.

- Igen. – feleli teli szájjal. – Bár nem ez álmaim munkája, viszont örülök ennek is. – vállát megrántja, de továbbra is mosolyog, hiába szomorúak a szavai. – Egész nap csak gürcölök, de a fizetésemből nem sok mindenre futja. – megdöbbent, hogy ilyen nyíltan beszél velem. Nem ismerjük egymást, de úgy beszélget velem, mintha vagy ezer éve ismerősök lennénk. – Viszont mégis itt kell dolgoznom. – mormogja alig halhatóan.

- Miért? – rögtön rákérdezek. Valamiért érdekel a fiú és az ő sorsa. Talán mert emberséges velem vagy, mert ő sem szabad akaratából van itt.

- Valamiből enni is kell adnom a lányomnak. – szégyellősen lehajtja fejét, mintha röstellné magát. A szívem azonnal összeszorul. A tudat szívszorító, hogy ennek a srácnak nem csak magát, hanem egy csöppséget is el kell tartania és etetnie.

- Hány éves? – rögtön elfelejtem a saját helyzetemet, s az övére koncentrálok. Minden porcikám segítene rajta, de a mostani körülmények nem éppen ideálisak. Még magamon se tudok segíteni, nemhogy Boriszon.

- Ötéves. Kíváncsi vagy rá? – azonnal bólintok, mire kihúz a zsebéből egy ütött-kopott képet. A fotón egy ugyanolyan tejföl szőke kislány ül egy gyönyörű nő ölében, mint Borisz. Mind a ketten jóízűen nevetnek, igazán boldogok. Velük együtt én is derűs vagyok, de ugyanakkor elfog a mélabú is. Nekem nem volt Anyukám, aki az ölébe vett volna vagy kakaót csinált volna.

- Nagyon aranyos. – egy halovány mosolyt erőltetek magamra.

- Ugye? – a szája őszintén görbül felfelé. – Bármint megtennék érte. – a szavai villámcsapásként érnek. Lehet, hogy én gondolom így, de szerintem egy szövetségesre lettem, ami most perpillanat nagy kincs. Hiszen ha ki akarok innen jutni ebben az életben, akkor minden bizonnyal jól jön egy csapattárs.

Valaki kintről kiabál Borisznak, hogy ideje lenne már dolgoznia, bár nem ilyen szépen fogalmaz az illető. A fiú lemondóan felsóhajt, elköszön, majd megy a dolgára. Én pedig újra egyedül leszek, nem mintha bánnám. Van időm gondolkodni. Persze nem az élet nagy dolgairól óhajtok filozofálni, inkább a szabadulásomat helyezem előtérbe, ami lássuk be egy kicsit fontosabb, mint a léten való elmélkedés.

Talán egy vagy két óra telhetett el Borisz távozása óta, de semmi nem jut eszembe. Figyelem az embereket, akik jönnek-mennek, igyekszem a beszélgetéseiket lehallgatni, de mind hiába. Eddig semmi figyelemre méltót nem hallottam.

●●●

Még több idő telik el és a tájékozottságom még mindig a nullához konvergál. Várom, hogy történjen bármi. Nekem elég egy apró információ vagy hiba is, csakhogy itt mindenki mindent jól csinál. Szinte túl jól, ami számomra idegtépő.

Az egyetlen dolgot, amit újból megtudtam, hogy nagyon hideg van. A vacogáshoz már-már hozzá szoktam, de amikor kinyitják a raktárajtót mondhatni jégcsap lesz belőlem. Viszont ez akárhogyan is nézzünk nem segít rajtam, maximum egy csúnyább tüdőgyulladásom lesz, ami tényleg nem visz előre. 

Már az őrület határán vagyok, mert mindig minden ugyanazon séma szerint történik. Munkások ide-oda vánszorognak nehéznek tűnő fémtárgyakkal, néha jön egy nagyobb emelőgép és ládákat, raklapokat helyez különböző helyekre. Néha egy kisebb időre elvonulnak, később visszatérnek folytatni a munkálataikat. Most is elmennek valahová a munkások, de ezúttal nem jönnek vissza. Lekapcsolják a villanyokat, csend telepedik az épületre. Rossz érzésem támad. És ezt a sötétség meg a csend csak táplálja. Hiába is pásztázom a helyiséget a koromfeketeségen kívül nem látok semmit. Feleslegesen fülelek, síri csend van. Ez az állapot megrémít. Fogalmam sincs, hogy mióta ülhettem ebben a tényállásban - az éjszín és nesztelenség végzetes kombinációjában -, mikor váratlanul lámpa gyúl a sötétben. A hideg egy minutum alatt végig fut a hátamon, amikor tudatosul bennem, hogy ki is közeledik felém. Nem akarom! Menj innen! - ordítok legbelül, de kívülről ez meg sem látszik. Tűröm a szavait, nem reagálok semmire. Az érzéktelenség hálójába burkolózok. De ő így sem hagy békén, újra a számhoz teszi a vizes rongyot. Megint az a bizarr érzés. Összeszorítom a szememet, az eddig összegyülemlett könnycseppek kicsordulnak. Elviselem a kínvallatást. Abbahagyja, egyenesen a szemembe néz. Valami van a tekintetébe, amitől azonnal lebénulok. Pontosabban nincs az a valami a tekintetében, amit keresek. Hiányzik - vagy talán sosem volt ott - az érzelem. Mintha egy üres szemű gonosz teremtmény tekintene le rám. Könyörtelen. Brutális. Embertelen. És még ezekhez hasonló gondolatok árasztják el az elmémet.

Menekülés - végül ez ugrik be, a többi képzetet kitúrva ezzel. Ide-oda kapkodom a fejemet, hátha találok valamiféle segítséget is. De ez eredménytelen, semmit, s senkit nem látok, ami kihúzhatna a bajból.

   - Elegem van a játszadozásból! Hol van az a rohadt mappa? – a vállaimnál fogva megrázz. Szürke szemei most sötét ürességé változtak, melyek haragosan mustráltak engem. – Válaszoljál! – torkaszakadtából üvölt, tombol. – Nem hallod? – ellenállok, egy szót sem szólok. – Jól van, ez a te döntésed volt. –elfordítom a fejemet, de már nem látom őt, csak a kezét, ami az arcomon csattan. Ám mielőtt felszisszenhetnék, egy újabb fájdalommal kell elviselnem, mégpedig a betonon való koppanást. Amint a fejem a padló hideg betonjához ér elhomályosul minden…

Pilláimra ólom nehézségűeknek bizonyul. Nagy erőfeszítések árán, de sikerül kinyitnom. Valami különös erő visszarántana a tudatlanságba, ellenszegülök, így sikerül is felülkerekednem.

Még mindig vízszintes pozícióban vagyok és valami meleg nedves anyagot érzékelek a fejem környékén. Nem kell sok idő, mire rájövök, hogy az én vérem az. Első dolgom, hogy körbe nézek. Egymagam vagyok és az ajtó is be van csukva. A második pedig, hogy próbálom kilazítani a kötelet a kezem körül, ami rögtön nem sikerül, csak miután az ujjaim megakadnak egy hegyes kiálló akármin a széken. Kutyafuttában elkezdem hozzádörzsölni. Már-már feladom, mikor a kötél ellazul a csuklóm körül. Azonnal kiszabadítom kezeimet, s a fejemhez kapok. A vérzés elállt, legalábbis csak szivárog egy kicsit, ami jobb, mintha erőteljesen véreznék.

A teendőim listáján a következő tétel a talpra állás. Először teljesen oldalra fordulok, a karomra támaszkodom, ami nem megy olyan simán, mint ahogyan az gondoltam. Ugyanis a fejem őrületesen lüktet, fáj. A szédülés is rám jön, ami még jobban nehezíti a dolgomat. Nagyon lassan és óvatosan ülőhelyzetbe kényszerítem magamat, majd négykézláb elmászok a vödörig. Az egész testem remegésbe kezd a hozzáfűződő emlékek miatt. Elnyomom magamba a hirtelen felszínre törő képeket, kezembe veszem a rongyot és a fejemhez teszem. Könnyek sokasága gördül le az arcomon, mikor a rongyot a sebhez érintem. De nem a fájdalom végett, hanem a bevillanó emlékképek váltják ki ezt belőlem. Ahogyan ott ülök, egyszer csak meglátom a tükörképemet a víz felszínén. A düh eluralkodik rajtam. Bőszít a gondolat, hogy így kell látnom magamat. Megfélemlítettnek és bántottnak. Mérgemben visszahajítom a nedves rongyot a vödörbe, amint a vízbe ér néhány hideg csepp az arcomba fröccsen. A könnyekkel együtt ezeket is letörlöm. Az átélt kínok feltüzelnek. Felállok, amilyen gyorsan csak tudok. Legszívesebben törnék-zúznék, de ilyen állapotban képtelen vagyok és zajt sem akarok csapni. Nem tudom, hogy az ajtó túloldalán vannak-e mások.

Odatámolygok az ajtóhoz, résnyire kinyitom. Körbe nézek, nem észlelek mozgást. A biztonság kedvéért hallgatózok még egy kicsit, de továbbra sincs semmi. Kijjebb nyitom az ajtót. Lassan megteszek egy-két lépést. A raktárépületben a félhomály uralkodik. Figyelmesen körül nézek, a megfelelő menekülési út után kutatva. Mikor megtalálom apránként lépegetek. Hatalmas dobozok között haladok el, mikor kinyílik az ajtó. Rögtön az egyik doboz mögé bújok, onnan figyelek. Valószínűleg egy munkás lehet, az öltözetéből erre következtetek. Megy-járkál fel s alá, csinálja a dolgát. Sejtem, hogy ha meglát nem lesz jó vége. Éppen ezért a tekintettemmel pásztázom a körülöttem lévő dolgokat, hátha találok valami hasznosat. Egy zsebkést vélek felfedezni az egyik ládán. Átnyúlok érte, erősen fogom azt. Az adrenalin fokozatosan kerít hatalmába. A lábam remeg, mint a kocsonya.

- Hé, te ott! Mit csinálsz? – a fickó rám üvölt. – Ki vagy te? – végigmér, miközben felém tart. – Neked nem itt kéne lenned. – erősen megragadja a karomat. – Most velem jössz! – elkezd magával vonszolni. Mélyen beszívom a levegőt.

- Még egyszer nem fogjátok ezt csinálni! – elüvöltöm magamat és a kezemben lévő kést a combjába szúrom. A férfi felmordul fájdalmában, s összerogyik. Kihasználva ezt az alkalmat futok, vagy legalábbis gyors léptekben menekülőre fognám a dolgot, de visszaránt a bokámnál fogva. Rögtön orra is esek, ám ez nem zavar meg. A hátamra fordulok és arcon rúgom a fickót. Az felkiált fájdalmában, míg én újra a talpamra állok. A szívem majd’ kiesik a helyéről, olyan gyorsan dobog a történtektől.

A férfi ismét megpróbál közeledni felém. Nem pánikolok be. Gyorsan végig futtatom szememet újból, valami fegyver után kutatva. Egy vasrudat találok erre a célra.

- Ááá! – elkiáltom magamat és teljes erőmből meglendítem a rudat, majd a fickó felé egy jól kimért ütést intézek. Mielőtt megütném, erősen összeszorítom a szememet. Tudom, hogy mi következik, de nem akarom látni. Csak akkor merem már kinyitni a szememet, mikor csend lesz. A férfi ájultan fekszik a lábaim előtt. Azonnal eldobom a vasrudat a kezemből, ami hangos csörömpöléssel földet ér. Sarkon fordulok és sietve elhagyom a raktár épületet. Ki a sivár, kietlen fehér semmiségbe....

Csak megyek előre a fehér, fagyos hóban. A raktárépület egészen kicsinek látszik innen. Minél messzebb jutok, tőle annál jobban vagyok. Mármint csak lelkileg, fizikailag egyre silányabbul. Szédülök, a fejem is borzasztóan lüktet és egy ideje fekete foltokat látok. De mind ez nem érdekel, ha kell ájulásig megyek. Ráadásul nagyon fázom, az itt-ott szakadt ruhám nem tart valami melegen. Már azt hiszem, hogy hallucinálok, mikor a talpam fagyos hó helyett betonra lép. Lehet, hogy a képzeletem játszik velem, de az aszfalton folytatom utam. Alig-alig tudok normálisan sétálni. Néha meg-megtorpanok. Néha pedig már a saját lábamban is megakadok. Felpillantok, az út a végtelenségig folytatódik. Hiába nézek el jobbra vagy balra, ameddig a szem ellát, hómező van. Újra előre az útra koncentrálok, mikor egy fekete közeledő pontot látok. Megtörlöm a szememet, de az a valami közeledik felém. Amikor közelebb ér látom, hogy egy terepjáró.

- Hé! Segítség! - kiáltozok, s közbe a kezemmel kalimpálok össze-vissza. A jármű megáll, s kinyílik az ajtó. - Kérem, segít... - a mondatot nem tudom befejezni. Minden elsötétül, s én zuhanok a mélybe...