Üdvözöllek!

Először is hadd mutatkozzak be. A nevem Estilla H. Roux, vagyis az írói álnevem. Az írás kiskoromtól kezdve az életem része volt, de úgy igazán 2-3 éve kezdem el vele foglalkozni. Tudom, hogy van még hova fejlődni, de úgy érzem, hogy nem elég már magamnak írni. Kíváncsi vagyok az emberek, a Ti véleményetekre. Jöhet hideg, meleg, jó és rossz. Hiszen minden visszajelzés számít nekem.

A történet, amit ebbe a blogba fogom feltölteni, az The Past (A múlt) nevet kapta. Nagyjából egy éve kezdtem el írni. Azóta volt, hogy előlről kezdem az egészet, volt hogy órákat ültem a laptopom előtt és fogtam a fejemet, hogy most hogyan tovább. 

De nem is rizsázok többet, jöjjön az első fejezet!

Jó szórakozást!

Cupp-cupp,

Estilla H. Roux

ui.: A kommenteket szívesen olvasom! ;)

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

1. Fejezet

A tiszteletes hangja szomorkásan járja végig a padokat. A beszéd egy jobb világba kerülésről szól, majd mikor végez, megkéri a jelenlévőket, hogy kísérjék el Apámat a végső nyughelyére. A tömeg szinte egy emberként áll fel és követi az Atyát a temetőbe, mely a templom mögött található. Amint kiérünk, azonnal összehúzom magamon a kabátot, megakadályozva ezzel, hogy az őszi hideg szél beférkőzzön a ruhám alá.

Míg a koporsót elhelyezik, elfordítom a fejemet. Inkább az avart fixírozom. A sárga és a piros különböző árnyalatai keverednek a levelek között, amiket a szél felkap és tovább görget. A levelek táncának sziluettje elvarázsol, a színek összeforrnak, de mégis kivehetőek egyenként is. Figyelem, ahogy hömpölyögnek, majd eltűnnek a templom mögött. Ekkor megint a tiszteletesre koncentrálok, aki még elmond néhány kedves ám, szomorú gondolatot. Mikor befejezi, rám pillant. Most beszédet kéne mondanom, vagy legalábbis pár szót. Képtelen vagyok rá. A tekintetem a már barnuló fűre szegezem, de így is látom, hogy az Atya megértően bólint.

Elindulok a még be nem temetett sír felé és finoman beejtem a fehér rózsát.

- Hiányzol – suttogom magam elé, majd félre állok. Nézem, ahogyan a többiek is megismétlik a tettemet. Mikor mindenki végez, két férfi nekilát a földet rálapátolni a koporsóra. Nem bírom. Elfordulok, de nem megyek el. Még szükségem van arra, hogy maradjak.

- Ha bármiféle segítségre lenne szükséged, itt megtalálsz, Lányom. – Finoman megérinti az Atya a vállamat.

- Köszönöm. – Néhányan még odajönnek hozzám, hogy a részvétüket kinyilvánítsák.

Mikor egyedül maradok, visszamegyek. Mélyet szippantok a hűvös levegőből, mire emlékek hada áraszt el. Nagyon szép emlékek.

. . .az udvar zöld pázsitja csiklandozza a lábamat, de most nem érdekel. Szaladok apa felé, aki ott áll a hatalmas kétszárnyú ajtónál. Nem rég ért haza. Sokáig volt távol, nagyon hiányzott. De most már itt van, és úgy mosolyog rám, ahogyan szokott. És ez minden bajomat elfeledteti velem.

- Apa! – kiáltok fel. - Itthon vagy – a babámat is elejtem.

- Nad! – felkap és megpörget a levegőbe. - Hiányoztál. – Nem tesz le. Tudja, hogy szeretem, ha felvesz. - És mesélje el mit játszott, hercegkisasszony! – Elindul a kert belsejébe.

- Azt, hogy nem kellett dolgoznod – vigyorgok, mert tudom, mi következik.

- Hmm. ─ Az ujját az orrom hegyére rakja. - Puha. Ön bizony nem mondott igazat.

- Te pedig megint elmentél.

- Ígérem, hogy hamarosan nem kell annyit távol lennem. – Végigsimí­t az arcomon, majd egy kicsit jobban megszorítja a kezemet, de nem fáj. - Hamarosan jobb lesz. . .

Felpillantok és elmosolyodok ezen az emléken. Így volt, ahogyan megígérte nekem. Jobb lett, bár elköltöztünk ide az Államokba, de soha többé nem ment el hosszabb időre. Egészen mostanáig. Most végleg elment. Nem akarom elfogadni. Csak Ő maradt nekem, de nincs már itt. Elárvultam, hiszen anyám nincs, vagyis számomra ez a fogalom nem létezik. Apám persze mesélt róla, de nincs emlékem róla. Meghalt a születésem után, így anya nélkül nőttem fel. Persze ott volt a dadák sora és Apa barátnői, akik jöttek-mentek. Nem tudhatom milyen egy igazi anya, mert nekem soha nem volt. Apa nevelt fel, rá mindig is számíthattam. Nehéz feldolgozni, hogy nem lesz többé kihez fordulnom az ügyes-bajos dolgaimmal.

Már alkonyodik, mikor körbe nézek, egy árva lélek nincs rajtam kívül a cinteremben. Úgy döntök, hogy hazaindulok. A száraz fűről a köves ösvényre lépek, s kifelé indulok. A kovácsoltvas kaput is elhagyom, mihelyt egy sötét alak elragad. Kiabálni nem tudok, mert azonnal a számra tapasztja a kezét. Kapálózok, rugdosom, bár ez mind hiába. Oly erővel tart fogva, hogy lehetetlenség elszabadulnom. Nem adom fel, még jobban küzdök. Meg se rezzen. Nem dobhatom be a törülközőt, nem úgy neveltek engem. Vergődöm folyamatosan, kétségbeesettnek kéne lennem, de ilyesfajta érzelmet nem érzek. A dühtől forr a vérem, s hangosan fújtatok. Kizárt, hogy csak úgy abbahagyjam és beletörődjek.

- Hogy te milyen harcias vagy! – Amikor meghallom az anyanyelvemet, megáll bennem az ütő. Kizárólag Apámmal beszéltem oroszul itt az Államokban. - Nem mondták, hogy ennyi munka lesz veled! – Egy erős szúrás ér a nyakamnál, amitől minden összemosódik… Egy ideig próbálok harcolni a sötétség ellen, végül nyer és lehúz…

- Csipkerózsika! Ébresztő! – egy haragos bariton ébreszt fel. A szavai érdekesen csengenek – ismerősek -, angolul beszél, de fogadni mernék, hogy nem ez az anyanyelve. Ráébredek. Ő is orosz – de lehet, hogy ukrán -, ahogyan én is. - Nem hallod? – a hang gazdája megráz a vállaimnál fogva.

Óvatosan kinyitom a szememet, de az éles fehérség arra kényszerít, hogy azonnal visszacsukjam. Mielőtt újra kinyitnám a szememet mély levegőket veszek. Fagyos hideg levegő tölti meg a tüdőmet. Körbe tekintek. Egy csarnokszerűségben lehetek. Mindenhol konténerek és hatalmas faládák, néhány gépet is megpillantok - biztos a rakodáshoz használják. Ekkor megakad a tekintetem egy fura dolgon...

A havon.

Amelyre a nyitott ajtón keresztül figyeltem. Tömérdeknyi terül el a gyér tájon, ameddig ellátok más nincs csak kopárság. Néhol egy-egy fa vagy bokorszerűségnek mondható növény felbukkan, azon kívül semmi. Azonnal ráeszmélek, hogy itt valami nem stimmel. Hiszen Austinban ritkán esik hó, nemhogy ennyi.

- Halló! Nem érek rá egész nap – a férfi hangja még mérgesebb, mint először, ezért ránézek. - Gyerünk, felkelni! – az arcát nem látom tisztán, nagy kucsma és sál takarja el. De barna szeme kivehető és a körülötte lévő ráncok. Talán a negyvenes évei elején járhat. - Indulás! –

megragad a karomnál, s felránt. A hirtelen változás következtében szédülni kezdek és megfájdul a fejem. Próbálom nem mutatni, hogy rosszul vagyok, de felszisszenek.

- Hová visz? – émelygek, ahogy húz maga után, sőt durván ráncigál.

- Ahová mondták – közli gépiesen és tovább vonszol.

- Kösz. – igyekszem lépést tartani. - Nem valami kényelmes, ha az embert magas sarkúban ide-oda cibálják – jegyzem meg epésen.

- Nocsak-nocsak – egy másik férfi áll meg előttem. – Nincs ínyére valami, Polivanov kisasszony? – Oly arroganciával intézi a szavait felém, hogy hányni tudnék.  – Talán nem ehhez a bánásmódhoz szokott hozzá? – összehúzom a szememet, és próbálok csöndbe maradni, pedig lenne néhány olyan kifejezés, amely kikívánkozik belőlem. És azok nem éppen a legszebb szavak. – Innen átveszem. – fejével biccent annak, aki eddig rángatott. – Távozhat Szergej. – az arrogáns fickó azonnal megmarkolja a felkaromat, mihelyt elenged Szergej – mint megtudtam előbb a kopasz hapsi nevét. – Óhajt leülni? – kérdezi, miközben bevonszol egy apró sötét szobába. Az egy szem ablak bedeszkázva, néhány fénynyalábnak így is sikerül áttörnie az apró réseken. A homályban jól látok egy széket, mely a helyiség közepén foglal helyet. – Kérem, foglaljon helyet. – de választási lehetőséget sem hagyva a székbe nyom. Kezemet egy pillanat alatt hátrarakja, utána valamivel – valószínűleg kötéllel – az ülőhelyhez rögzíti. Persze hiába forgolódom vagy rángatózom, teljesen felesleges, sikerül neki.

- Ki maga? – igyekszem megőrizni a hidegvéremet.

- Itt nem én vagyok a lényeg – a sötétségből előhúz egy széket, s lovagló pózban velem szemben helyet foglal.

- Ki maga? – megismétlem a kérdésemet. A higgadtságomnak nyoma veszet. Nem törődöm azzal sem, hogy némi nyál rá fröccsen.

- A híres Polivanov hév. – hátraveti a fejét és nevet, ami még jobban hergel. – Apád is ugyanilyen volt. – Az utolsó előtti szót olyanféle gőggel mondja, hogy felszökik bennem a méreg.

- Ne merészelje az Apámat a szájára venni. – egyenes az arcába ordítok.

- Nyugalom. – kézfejét a combomra helyezi. Kiráz a hideg az undortól. Hogy kifejezzem magamat, rúgok egyet felé. – Hé! – rám szól, mintha valami rosszat tettem, pedig ebben a helyzetben egyáltalán nem én vagyok a rossz. – Timur vagyok, Timur Gikalov. Így jobb?

- Sokkal. Legalább tudom, hogy kinek később tönkre tennem az életét. – összeszorított fogakkal válaszolok.

- Nos, hogy ezen túl vagyunk, ideje lenne elmondanod néhány dolgot nekem. – úgy beszél, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Nem mondok semmit. – határozottan ejtek ki minden szót, hogy világos legyen neki.

- Aj. - sóhajt egyet. – Pedig magadon is segítenél ezzel. Csak elmondasz pár információt és már is szabad vagy. – előrébb hajolok és végig mérem a fickót. Az idő vasfoga őt sem kímélte. Hosszúkás szürke szeme körül a ráncok gyülekeztek, hajában némi őszhajszálat véltem felfedezni. Szergejjel ellentétben nincsen beöltözve. Egy földig érő fekete szövetkabátot visel, ami most ki van gombolva, így láthatom a szintén fekete vastag pulóverét.

- Nem fogok dalolni. - ökölbe szorul a kezem, amit persze ő nem lát.

- Van időnk. – előbb összecsapja tenyerét, majd dörzsölni kezdi. – És vannak módszereim is. – a hangleejtéséből arra következtetek, hogy ezek a „módszerek” nem éppen emberbarátok. Már a szituációból kiindulva. – Én ráérek. – megfogja a széktámláját, s hátradől. – Szerintem te sem sietsz sehová. – pökhendi stílusa kihoz a sodromból és valamennyi orosz szitokszó elhagyja a számat. – Na, de Polivanov kisasszony! Ezek nem túl kedves szavak. – rosszallóan összehúzza a szemöldökét.

- Nem hiszem, hogy kedvesnek kéne lennem. – idegességemben összekoccintom a fogaimat.

- Pedig sokkal előrébb lennénk, ha együtt működnél. – hüvelyk- és mutatóujja közé fogja az arcom, majd tanulmányozza azt. – Meggondoltad magad? – homlokán a ráncok sűrűsödnek.

- Nem. – sziszegem.

- Kezd elfogyni a türelmem. – arca megfeszül.

- Remek. – mosolyra húznám a számat, ha nem akadályozná Timur erős keze.

- Ne akard, hogy kényszerítenem kelljen téged. Nem tenne jót a lelkiismeretem, ha bántanék egy ilyen ifjú hölgyet. – hallom, ahogyan élesen beszívja a levegőt.

- Meglep, hogy az ilyen mocskoknak van még lelkiismeretük. – kínomban felnevetek. Tudom, nem kéne kihívnom magam ellen a sorsomat, de a védekezés a legjobb támadás.

- Elég legyen! – elenged, feláll és fujtatva tesz néhány kört a szobába, később előttem ácsorog. Hol rám pillant, hol a plafonra. – A fenébe is! – belerúg egyet a székbe, amin pár percre ült. – Kapsz öt percet, hogy rájöjj, jobb lenne beszélned. – kicsörtet. Az ajtót olyan erővel csapja be maga után, hogy még egy ideig visszhangzik a csapódás hangja.

Ekkor megtörök. Könnyek milliói hagyják el a szememet, melyek végig gördülve az arcomon a combomra cseppenek. Vagy ezernyi kérdés merül fel bennem… Miért vagyok itt? Kik ezek? Hol vagyok? Honnan tudják a nevemet? Mit fognak velem csinálni? Egyikre sem tudom a választ, ami nagyon dühít, de annál jobban megfélemlít. Hiába mutatom, hogy erős vagyok, ha belülről félek. De tisztában vagyok azzal, hogy nem szabad ezt Timurnak kimutatnom. Megérezné a félelmemet, akárcsak egy kutya.

Lépteket közelítenek felém. Nem pillantok fel, nem akarom, hogy így lásson Timur. Kérdezget erről is arról is, de nem válaszolok. Inkább csendben hallgatok. Féken tartom a csípős megjegyzéseimet. Érzem, hogy néz. Válaszokat vár, de én nem mondok semmit sem. Valószínűleg megunja, s kimegy. Bezárja az ajtót, bár teljesen felesleges, hiszen ide vagyok láncolva. Egyedül maradok. Sötét és hideg van. Emlékeztet arra, amikor Apám elment kiskoromban. Egymagamban ültem a fagyos padláson, mustráltam a táját és vártam rá. Volt, hogy napokig nem akartam lejönni. A nevelőnőim hiába könyörögtek, én akkor is fent maradtam.

Most is ilyen érzésem van. Várom, hogy Apám értem jöjjön és elvigyen erről a pokoli helyről. De most már nem kislány vagyok, s Ő is elment. Realizálom a helyzetet. Tudom, mindenféleképpen ki kell jutnom innen. Aztán meg kell fejtenem, hogy mi folyik itt…